Honismeret: Egészségügyünk állapota...

Szeretettel köszöntelek a Ez itt az én hazám közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz! Reméljük, hogy csatlakozásod után a Klub oldalainak segítségével sok hasznos információra bukkanhatsz, és a továbbiakban – saját anyagaid feltöltésével – Te is gyarapítod majd a tagság ismereteit.

Üdvözlettel: Margó

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 167 fő
  • Képek - 686 db
  • Videók - 612 db
  • Blogbejegyzések - 1207 db
  • Fórumtémák - 28 db
  • Linkek - 123 db

Üdvözlettel,

Ez itt az én hazám vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Ez itt az én hazám közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz! Reméljük, hogy csatlakozásod után a Klub oldalainak segítségével sok hasznos információra bukkanhatsz, és a továbbiakban – saját anyagaid feltöltésével – Te is gyarapítod majd a tagság ismereteit.

Üdvözlettel: Margó

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 167 fő
  • Képek - 686 db
  • Videók - 612 db
  • Blogbejegyzések - 1207 db
  • Fórumtémák - 28 db
  • Linkek - 123 db

Üdvözlettel,

Ez itt az én hazám vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Ez itt az én hazám közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz! Reméljük, hogy csatlakozásod után a Klub oldalainak segítségével sok hasznos információra bukkanhatsz, és a továbbiakban – saját anyagaid feltöltésével – Te is gyarapítod majd a tagság ismereteit.

Üdvözlettel: Margó

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 167 fő
  • Képek - 686 db
  • Videók - 612 db
  • Blogbejegyzések - 1207 db
  • Fórumtémák - 28 db
  • Linkek - 123 db

Üdvözlettel,

Ez itt az én hazám vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Ez itt az én hazám közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz! Reméljük, hogy csatlakozásod után a Klub oldalainak segítségével sok hasznos információra bukkanhatsz, és a továbbiakban – saját anyagaid feltöltésével – Te is gyarapítod majd a tagság ismereteit.

Üdvözlettel: Margó

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 167 fő
  • Képek - 686 db
  • Videók - 612 db
  • Blogbejegyzések - 1207 db
  • Fórumtémák - 28 db
  • Linkek - 123 db

Üdvözlettel,

Ez itt az én hazám vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

„Meghalt egy betegem, legyetek átkozottak döntéshozók!”

  • |
  • Frissült: 2013.11.04. 14:14

Ezzel a mondatával keltett feltűnést dr. Csehpál Etelka az egyik közösségi oldalon.

A mindszenti körzet háziorvosa a Vasárnapi Híreknek azt mondta: egy 53 éves betege csaknem húsz év után vesztette el rokkantnyugdíját. Utána nem akart többé magyar egészségügyet, mert megalázottnak érezte magát. Közben daganat nőtt a torkában, de nem ment újra kuncsorogni és semmiféle kezelést nem vett igénybe.

„Gratulálok az államtitkárnak, ezt nevezem!”

Megspórolták vele a drága CT, MRI költségét, sőt a kemoterápiát is! És a többi kiesett rokkant hamarosan a temetőben köt ki, mert nincs pénze még kenyérre sem. Igazán nagy teljesítmény. Ez a kormány jobban teljesít! A temetési vállalkozók számára” – írta szeptemberben Csehpál Etelka.

A doktornő a riportra csak hosszas dilemma után vállalkozott, mert féltette a családját, a pácienseit. Aztán mégis elkezdett mesélni. Például arról a tüdőgyulladásos lányról, aki könyörgött, hogy engedje vissza dolgozni, mert különben minden juttatását elveszik. A doktornő elképesztőnek tartja, hogy a szegénység, a létbizonytalanságtól való félelem mit jelent az egészségben. Mint mondta: elkeseredett, ha körbenéz. „Az egészségi állapot egyértelműen a környezet és a szociális helyzet függvénye. A változást – legalább 20-30 év mire változás lehet az egészségügyben –, azt itt nem tudják megvárni.”

Néhány órája a doktornő azt írta a Facebookon, hogy lehetett volna ő is leszázalékoló orvos, de csak három hónapot bírt ki a tb-nél. „Nincs jobb dolog, mint szabadon gyógyítani falusi embereket!”

Mindenki hazudozik

Ezt már Rácz Jenő mondta. Szerinte is felelősség terheli a döntéshozókat. A kollektív hazudozás helyett hosszú távú egészségpolitika kellene. A volt egészségügyi miniszter ezért akár be is zárná a Parlamentbe a képviselőket. Ki kellene végre mondani, hogy toldozni-foldozni lehet a rendszert, de működtetni nem. Egy legalább húsz évre szóló, hosszú távú egészségpolitika kellene.

 

„Meghalt egy betegem, legyetek átkozottak döntéshozók!” Ezzel a nem éppen egy nyugdíjas vidéki háziorvosnőre valló mondatával keltett feltűnést dr. Csehpál Etelka az egyik közösségi oldalon. Pedig Etelka egy kedves, visszafogott gyógyító. Csak éppen elege lett mindabból, amit falusi rendelőjében nap mint nap megél. Lementünk hozzá. Mesélt.

  <h1>A doktornő (Ancsin Gábor felvétele)</h1>
  <h1>Munka közben (Ancsin Gábor felvétele)</h1>
  <h1>Kinek van erre pénze? (Ancsin Gábor felvétele)</h1>
A doktornő (Ancsin Gábor felvétele) – Kép 1/3

„Nem arról szólt a történet, hogy öngyilkos lett. Az én betegem biztos nem. Arról szólt, hogy nem akart többé magyar egészségügyet, mert megalázottnak érezte magát. Elvették a teljes nyugdíját, az ellátása nulla forint volt. Se tb, se jövedelem… Párja fizette az egészségügyi hozzájárulást. Amikor számára világos lett, hogy közben daganat nőtt a torkában, nem ment újra kuncsorogni a rokkantnyugdíjért, pedig megkapta volna. Emberi méltóságában oly mélyen megalázták, hogy semmiféle kezelést nem vett igénybe. Gratulálok az államtitkárnak, ezt nevezem! Megspórolták vele a drága CT, MRI költségét, sőt a kemoterápiát is! És a többi kiesett rokkant hamarosan a temetőben köt ki, mert nincs pénze még kenyérre sem. Igazán nagy teljesítmény. Ez a kormány jobban teljesít! A temetési vállalkozók számára” – olvashattuk szeptemberben Csehpál Etelka, a mindszenti körzet háziorvosa elkeseredett posztját a Facebookon egy 53 éves betege halála kapcsán, aki közel 20 év után vesztette el rokkantsági nyugdíját és hitét egy igazságos ellátórendszerben.

A doktornő segélykiáltása azt sugallta számunkra, hogy van ott még történet, ahonnan ez érkezett. És jól sejtettük, már a telefonban ömlött belőle a panasz, az elkeseredett indulat mindazzal kapcsolatban, amit falusi rendelésein tapasztal.

A riportra hosszas dilemma után vállalkozott. Félt ugyanis. Féltette a családját, a pácienseit az esetleges visszavágástól. Végül mégis kötélnek állt. Úgy döntött: nem hallgat arról, ami a környezetében, környezetével történik…

Földeák, Szegedtől tízpercnyi kocsiút. Porfelhős utcákon hajtunk át, a faluban ugyanis éppen csatornáznak. A rendelőt könnyű megtalálni, bár egy órakor kezdődik a rendelés, de 20 perccel korábban, amikor leparkolunk, már komolyabb gyülekezet vár türelmesen az ajtó előtt.

Előre megyünk, hogy egyelőre Etelka saját történetét hallgassuk. A pályáját altatóorvosként kezdte Ajkán. Hamar váltott, mert pedagógus férjével fizetésük épphogy az éhhaláltól mentette meg őket. Akkor a háziorvosi praxis még jó, legalábbis lényegesen jobb állásnak számított, szinte reménytelen volt körzethez vagy „normális” orvosi álláshoz jutni. Akkor még annyira telített volt a szakma. Aztán három évtizedet töltött Csongrád megyei falvak gyógyításával, embert próbáló körülmények között, egészen öt évvel ezelőttig, nyugdíjba vonulásáig. Munka nélkül viszont nem bírta. Megkapta, most már ingyen, a mindszenti körzetet – itt dolgozik másfél éve.

„Olyat a hosszú-hosszú évek alatt soha nem tapasztaltam, amit mostanában, főleg az utóbbi másfél évben” – kezdene bele a panaszkodásba Etelka, csakhogy egyet üt az óra, besorolnak a betegek, és végighallgatva a lezajló jeleneteket már folytatjuk is magunkban a doktornő befejezetlen mondatát.

„Erzsike! Hogy van? A szokásost?” – fogadja a téliesített otthonkában érkező nénit Marcsi, Etelka asszisztense. Ő már tíz éve itt dolgozik, de amúgy is óföldeáki, ismer itt mindenkit gyerekkora óta. Előkerül egy kisebb kupacnyi recept. Pista bácsival ez Erzsike egyhavi „menüje”. Úgy tízezer forintnyi hever itt az asztalon. Aztán jön Orosz úr. Megbeszélik, ki hogy élte meg a tegnapi vihart, aztán szóba kerül a hagymázás: „Á, nem fizetik már meg a termesztést, meg az állatokat sem. ’95-ben kaptunk ennyit. Egyre kevesebből élünk mi itt a faluban, ez pedig rányomja a bélyegét a mindennapokra. Én már nyugdíjas vagyok, de munka egyébként se lenne. Még nyáron csak-csak tudnak közmunkát szervezni, meg még tart a csatornázás. De aztán… Depressziós a fél falu” – nyugtáz Orosz úr, miután összeszedi a receptjeit. „Ez most nem olcsó – nyújtja utána az utolsó papírt Marcsi. – Húszszemes adag, kétezer körül lesz.” Pedig Etelka igazán megpróbálja kimatekozni, hogy ússzák meg a legolcsóbban a betegek.

„Jöttem az adagokért” – nyit be lendületesen Tóni bácsi, Marcsi egy félkönyvnyi papírlapot nyom elé. „Hallom, most volt az 50. születésnapja Tóni bácsi. Milyen volt?” – kedveskedik az asszisztens. „50? – kerekedik el a fogatlan, idős bácsi szeme, majd felnevet. – Harminc éve.” Pedig van baj bőven a családban. Érszűkület, Parkinson-kór, magas vérnyomás, cukorbetegség, agyvérzés – csak néhány kiragadott példa a négytagú család „betegséglajstromából”. 50-60 ezer biztosan elmegy havonta patikaszerekre.

„Á, spiritusz most nem köll, de kenőcs az köll. Anyukának is, olyan, mint amit a múltkor a Janinak írtál” – mondja már szakavatottan Ica, az összes szomszéd rendelvényével érkezve. Sorolja, kinek mije fáj, s kinek fogyott már el a pirulája. A kívülállónak lassan úgy tűnik, beteg az egész falu, egészséges ember talán nincs is… Terike apró kartonlapokkal jön, első látásra kuponoknak gondolná az ember. Aztán látjuk csak, a gyógyszeres dobozok levágott tetejét teszi ki a néni. Nem bízik a technikában, így a biztos. Nyolc-tíz féle pirulát szed, most még tudja fizetni őket. „Ha nem lennénk ketten a férjemmel, biztosan nem engedhetném meg magamnak” – mondja.

Árpi nagydarab, melegítős ember. Az ujját szegte, csontozókéssel. Van munkája, a szomszédos Continental gumigyárban dolgozik. Szerencsésnek gondolja magát, pedig a kocsmába, amelyet a családjával működtetnek, nemigen jár már senki. „Régen kiugrottak esténként, hétvégeken a barátokkal, ma már mindenki magára zárja az ajtót, a pénztelenség otthon tartja őket. Ha mégis, akkor sem olyan, mint egy-két éve. Ma már nincs kis Hubi, legfeljebb kisfröccs, a legolcsóbbikból” – legyint a tagbaszakadt ember. Közben elfogytak a „receptesek” és az „átkötözősek”, Etelka megint mesél, most már nem magáról. hanem a fiatal, húszas éveiben járó férfiról, aki tavasszal járt nála. „Rettenetesen köhögött, mellkasi fájdalmai voltak, és rémesen sovány volt. Éreztem, hogy mindenképpen tovább kellene küldeni. Csakhogy épp lejárt a munkanélkülije, biztosítása nem volt, na meg az alkalmi munkáit is fenyegette, ha ő most beteget jelent. Nem volt hajlandó kivizsgáltatni magát. Pár hét múlva már véreset köpött, nem maradt választása. Hónapokat töltött Deszken a szanatóriumban, nagyon súlyos tbc-je volt” – méltatlankodik a doktornő, aki, mint mondja, korábban sosem tapasztalt, de még csak nem is hallott ilyen esetről. A „szegénység” betegsége előtte nem járt az ő körzeteiben.

„Jön a tüdőgyulladásos lány, könyörög, hogy engedjem vissza dolgozni, mert különben minden juttatást elvesznek tőle. Mozgóbért, Erzsébet-utalványt. Büntetik. Érti? Mert beteg” – árad a panasz Etelkából. Közben pedig érkeznek az újabb panaszosok.

István melegítőben nyit be, karját bugyolálja ki. Jól gyógyul a ficam, hétfőn újra munkába állhat. Közmunkába. Évek óta ugyanis nincs neki más. „A porcelángyárban dolgoztam 25 évet, kerámiaégető voltam, aztán egyik napról a másikra kidobtak – kesereg a férfi. – Létszámleépítés. Ennek négy éve, azóta sem találok munkát. A munkaügyi központból egyetlenegy ajánlatot sem kaptam, én vagy húsz helyre beadtam az életrajzom, de sehová sem kellettem. A közmunkán emberszámba sem vesznek. A szabadságunkat sem adják ki. Megalázó ez az egész. Öt gyerekem van, a legidősebb 21, a legkisebb most megy iskolába. A feleségem főállású anya, még egy évig. Aztán ki tudja mi lesz? Én a 45 évemmel öreg vagyok, a fiam pedig, akinek érettségije, szakmája van, és kitűnővel, dicsérettel végezte el a szerszámkészítőit, tapasztalatlan. Ő azért nem kell. Meg hát, hogy vidéki. A hitelek meg a nyakamban…” Etelka közben szomorúan bólogat. István a maga baját látja, de doktornő több tucatnyi páciense nyomorát. Például azt, hogy nyilvánvalóan, igazolhatóan súlyos betegektől vonták meg a rokkantsági ellátást. „Megértem én, hogy a bizottságban is meg van kötve az orvosok keze, a paragrafusok tisztán adják a rendet, de hát hogy lehet egységesíteni így a betegségeket? Egy májbetegség itt is »csak« májbetegség, de lehet annyiféle… az én körzetemben az emberek felének vagy elvették a járadékát, vagy visszaminősítették. Tovább nem mernek menni, mert számukra az a megállapított, mondjuk, 28 ezer forint legalább biztos, félnek, hogy azt is elveszítik, még ha nem is elég semmire sem. Még az éhenhaláshoz is kevés” – mondja Etelka, aki a pillanatnyi szünetet kihasználva egy papírlapot húz elő a táskájából. „Ezt nézze! – tol elénk egy zárójelentést. – Hogy lehet egy betegnek ilyet ideírni?” – csuklik el a hangja miközben egy daganatos páciensének szóló orvosi jelentést mutat. – »A kezelésnek vége, a daganat a felére zsugorodott, műteni nem lehet.« Ez az állapot a nemzetközi adatok szerint egy gyógyszerrel fenntartható lenne, de nem finanszírozott. Vagyis azt az egészségbiztosító nem fizeti. Hát mondja meg, ilyet hogy lehet ezt egy beteg embernek így leírni? Ez olyan, mintha a halálos ítéletét szignózták volna” – folytatja már nagyon feldúltan a doktornő.

„Az asztmás gyerekektől megvonják az emelt szintű pótlékot, a közgyógyellátást, elképesztő. Ez az egész olyan, mintha egyszerűen a beteg, vagy az idős emberekről lemondana az állam. Eddig a 700 kártyás Mindszenten volt csak saját praxisom, most itt még 1700-an tartoznak hozzám. Most látom igazán, hogy a szegénység, a létbizonytalanságtól való félelem mit jelent az egészségben. Csak itt több olyan betegről tudok, akik agyvérzés után, magatehetetlenül, félig bénán fekszenek otthon. Ez kimondottan egy olyan betegség, aminek a kezeletlen magas vérnyomás az okozója. De utána is, megfelelő utókezeléssel, rehabilitációval teljesen rendbe hozhatóak lehetnének a betegek. Csakhogy ennek semmi esélye. Mert rájuk nem figyel senki. Én is, most akartam jelentkezni a vastagbél-rákszűrési programba. Gondoltam, megnézetem magam, csakhogy 66 évesen már kiöregedtem belőle. 65 ugyanis a felső korhatár” – húzza félmosolyra a száját Etelka. Folytatja a rendelést, ahogy teszi ezt minden nap. Szeretettel, törődéssel dugja a spatulát a kislány szájába, húzza magához és élvezi pár percre a gyerek ártatlan, gondtalan világát. Kis felüdülés, mikor kicsiket és kamaszokat vizsgál.

Etelka nyugodtan hátradőlhetne. Szeptemberre letudta a praxisvásárláshoz felvett hitelét, vége a négy-öt helyen tartott 260 órás ügyeleteknek, a szabadnap nélküli hajtásnak. De nem tudja megpihenni. „El vagyok keseredve, ha körbenézek. Az egészségi állapot egyértelműen a környezet és a szociális helyzet függvénye. A változást – legalább 20-30 év mire változás lehet az egészségügyben –, azt itt nem tudják megvárni.”

 

 

Mindenki hazudozik az egészségügyről

  • Frissült: 2013.11.04. 11:01

Rácz Jenő szerint a kollektív hazudozás helyett hosszú távú egészségpolitika kellene. A volt egészségügyi miniszter ezért akár be is zárná a Parlamentbe a képviselőket.

Rácz Jenő szerint a magánosítás nem orvosol minden bajt, a most építeni kezdett állami rendszer akár jól is működhet, ha számolnak az olyan következményekkel, mint a hosszú várólisták. Mint a Privátbankárnak adott interjúban mondja, abba kell hagyni a kollektív hazudozást, keményen hangzik, de a jelenlegi ellátórendszert a rendelkezésre álló forrásokból, a szakmai eljárásrendeknek megfelelően, mindenkinek elérhetően nem lehet működtetni.

A veszprémi kórház főigazgatója úgy véli: egy biztosító kell, csak az egyéb, magasabb szintű szolgáltatásokra lehetne kiegészítő biztosítást kötni. Szerinte ki kellene végre mondani, hogy toldozni-foldozni lehet a rendszert, de működtetni nem. Egy legalább húsz évre szóló, hosszú távú egészségpolitika kellene.

Fotó: MTI/Komka Péter

A politikusok tévednek, amikor azt hiszik, egyik pillanatról a másikra meg lehet változtatni az ellátórendszert. Ha a konszenzuskeresés a pápaválasztásnál működik, akkor, lehet, nekünk is úgy kellene eljárnunk. „Falazzuk” a Parlamentbe a politikai döntéshozókat, és mondjuk azt, hogy amíg föl nem szállt a fehér füst, nem lehet kijönni?.”

Több pénz nélkül se orvosnak, se betegnek nem lesz jobb - teszi nyilvánvalóvá Rácz Jenő, aki szerint az egészségipar fejlesztéséből lenne annyi pénz, amiből az egészségügyre jutna. A hálapénz megszüntethetetlen, de visszaszorítható. Kellene egy tiszta, átlátható rendszer. A külföldön dolgozó orvosok életpályamodell, pénz nélkül nem jönnek vissza. A béremeléseket, az ösztöndíjprogramokat folytatni kell, a fiataloknak perspektíva kell, lehetőleg nem 4-5 évre szóló.

 

Címkék:

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Ez történt a közösségben:

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu