Annyira, hogy esetenként politikai revolverezésre is felhasználják azok, akik szerint bárki halála alkalmas, a vele való sakkozás megengedhető lehet a saját pozíció erősítésére. Már csak ezért is érthető, hogy az etika oktatásával kapcsolatban magam is foglalkoztam a kérdéssel korábban.

Azonban kétségtelenül egészen más az, amikor olyan valaki vet véget a földi létnek, akit az ember személyesen ismer. Még akkor is, ha csak futólag, egy-egy köszönés erejéig. Még ebben az esetben sem olyan hír, amit az ember szívesen olvas az interneten. Márpedig az a hír, ami az MTI, illetve Borsonline híreiből állt össze ezek közé tartozik. Száraz, alapvetően rendőrségi hír: „Ma reggel Fót és Csomád között egy férfi holttestet találtak a rendőrök”. Talán ezt követően is szinte kegyeletsértőnek tűnik a hirdetés a Borsonline-on, hogy „Játsszon és nyerjen!”. Mert ugyan mit? A halál nem játék. Még akkor sem feltétlenül, ha színpadon játssza el valaki.

Olvasztó Imre ezt nem a színpadon játszotta el. Holott játszott filmszerepet. Egyet, de sokaknak életre szólót. Az „Indul a bakterház” című filmben játszotta Bendegúz szerepét. A film kultuszfilmmé vált. Bendegúz pedig felnőtt. Nyomdász lett. Halálakor is nyomdász volt, akinek családja lett. Valós családja, valós gyerekekkel. A halála pedig valós halál lett. Nyakában kötéllel. Valós halállal befejezett valós élet. Könnyedén azt lehetne mondani, hogy döntött, és megítélni nincs hatásköröm. S tényleg nincs. Még akkor sem, ha tudom, sokakban most kérdőjelek villódznak. Sokaknak a könnyek függönyén támadó réseken át. Olyan mondatok után, melyek a személyes felelősséget feszegetik. Olyan mondatok, kérdések után, hogy vajon meg lehetett volna előzni? Netán csak időben kellett volna szólni? Netán csak felfigyelni valamire, aminek csak utólag derült ki a jelentősége? Talán egy félmondat volt, ami átdobta a végső kötelet a faágon?

Talán egy fél mondat, egy gesztus, ami csak Bendegúz számára volt a végső csapás. Egy fél mondat, egy gesztus, amit sokszor, szinte önkéntelenül mondunk, és számtalanszor hallunk? Mert hányszor, de hányszor próbálkoznak az emberek a másikban az embert megszólítani, megzsarolni, megbántani? Sokszor. Sokszor nem is számolva a rombolással, a valós sebekkel. A sebekkel, melyekben lassan elvérzik a lélek. A lélek halálát pedig csak követi a test halála. Nem, nem tudom mi volt az utolsó lökés, mely ellendítette a kötelet. Ahhoz nem találkoztam Bendegúzzal eleget.

Ám annak ellenére, hogy nem értek egyet a döntéssel, lelkének békét kívánok. Azt a békét, mely ellentétben áll a hívők makacs, lélekromboló átkával az öngyilkosok számára. Az életet nem azért érdemes élni, mert a lélek megfélemlítése tartja a testet a földön. Ugyanakkor megnyugvást, megbékélést kívánok minden ismerősnek is, aki most felelősnek érzi magát. Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan nincs jogom feloldozni senkit önmaga előtt. S miközben remélem, hogy Bendegúz lelke immár sebtelen szállhat, remélem azt is, hogy megbocsát a hátramaradottak közül mindenkinek, aki a döntésben szerepet sejt magának.