Fogalmunk sincs, mi lesz az orbáni politika vége, csőd, anarchia és kiközösíttetés, vagy versenyképes, szilaj gazdaság hűbérrendszeres féldemokráciával; abban mindenestre segített a szerda reggeli miniszterelnöki megszólalás, hogy jobban értsük, hogyan is látja ő a világot.

Magyarország „misszióvezetőinek” éves értekezletén lép mikrofon mögé a kormányfő, és pont úgy kezdi, mint május végén a "Félidőben a kormány" konferencián: „Beszéd nem lesz, esetleg megalkudhatunk egy előadásban, vagy inkább egy rövid áttekintésben.” Ott is bejött a poén, itt is ül; támogató közeg mindkettő.

Az amúgy kétnapos értekezlet célja, hogy lediktálja nagyköveteinknek: mit kell képviselniük, közvetíteniük állomáshelyükön, milyen érvekkel és milyen mentalitással védjék a Fidesz-kormány unortodoxiáját. Valahogy így: nem magyarázkodunk, nem ködösítünk, ha a torkunknak szegezik például azt a kérdést, hogy mire föl extraadóztatja hazánk a bankokat meg multikat, véletlenül sem az a válasz, hogy „á, ez csak átmeneti sarc”. Inkább valami olyasmit ajánlott mondani, hogy „megtaláltuk a helyes utat a válság kezeléséhez, kritika helyett tessék inkább követni minket”.

Nehogy visszahúzzon Európa!
Fotók: MTI / Kovács Attila

Merthogy Orbán szerint „szerényen, de magabiztosan állíthatjuk”, hogy válságkezelésben jobbak vagyunk, mint azok az országok, „ahonnét a válság jön". Mi több: „Teret, piacokat, befolyást veszít Európa, ami alól nem tudja kivonni magát Magyarország."

Mi van? Lóbőr

A miniszterelnök szereti „mi a helyzet”, „mi a teendő” és „mi lesz” szakaszokra bontani szónoklatait – a külügyben járva se cselekszik másként.

A helyzet az, Orbán szerint, hogy a válság, ami kezdetben rövid lefolyásúnak tetszett, elhúzódik, és kitart a következő „tíz, tizenöt, húsz” évre.

Hiába a diplomatáktól zsúfolt közönség, a kormányfő nem kertel, hanem kijelenti: sikertelen az európai válságkezelés. „A legnagyobb remény, amiért érdemes imádkozni, hogy a rossz európai válságkezelés ne húzzon vissza minket.” A betli fő oka, hogy Brüsszel politikusai a négyévenkénti újraválasztásukra figyelve képtelenek „történelmi léptékben” gondolkodni, s a „bajok gyökeréig” hatolni. Rendre „Hold-stratégiákat” dolgoznak ki: mivel nincs válaszuk a fő problémára, kreálnak egy alanomáliát, s arra reagálnak nagy hangon. E kisszerűség jele, véli miniszterelnökünk, hogy nyugat-európai kollégái a gazdasági növekedés beindításában bízva az államadósságok növelésével próbáltak kivergődni a válságból. Ám – így Orbán – maga az államadósság a fő ellenség. Ha a GDP kilencven százaléka fölé kúszik, „az a reménytelenség kategóriája”, hetven és kilencven között található a „veszélyzóna”, az áhított biztonságot ötven százalék alatt leli az arra éhező.

Népies bukéjú kép ékelődik a makrofejtegetésbe: a hatszázalékos államadóssággal bíró észtek „jól alszanak”, de még a tizenhat százalékos bolgárok is „jól húzzák a lóbőrt”. Ha valaki nem tudná, Magyarország – az épp aktuális forintárfolyamtól függően – hetvenöt és nyolcvan százalék között tanyázik, cél előbb a hetven, aztán az ötven, szóval messze még a horkolás.

Az euróövezet válságának fő okát abban látja kormányfőnk, hogy különböző fejlettségű, állapotú államok fizetnek euróval. Bezzeg, ha a gyöngébbek kívül lennének a valutaunión, pénzük leértékelésével orvosolhatnák versenyképtelenségüket. Ám erre most nincs mód, de ami rosszabb, ötlet sincs a normalizálásra. Ami nekünk kevéssé fáj, ugyanis „az euróövezeten belüli válság megoldása nem a mi problémánk”. Persze, ha „lesz épkézláb javaslat”, és az nem „rekeszt ki bennünket” a későbbi csatlakozásból, akkor számíthat támogatásunkra az öreg kontinens.

Orbán a válság okozta igazságtalanságok közé sorolja, hogy az államok privát pénz felvételével adósodtak el, viszont a hitelek visszafizetése a társadalmakat terhelik. Ráadásul „a válsághangulattal a kamat nő, a válság fő nyertesei pedig a pénzpiacok”. A kormányfő úgy véli, „ezt nem lehet sokáig csinálni”, mert „káoszhoz” vezet „a társadalom kárára működő profitszivattyú”.

Mi a teendő? Újházy

Ebben a helyzetben mi lenne a magyar politika feladata?

Négy állítást fogalmaz meg Orbán Viktor.

Először is: a válság kizárólag munkalapú társadalomban kezelhető, következésképpen hetven százalék fölé kell vinni az „aktivitási mutatót”. Természetesen nem kommunista módra, mindenkinek egységesen napi nyolc óra munkával, hanem „sok részmunkaidőssel, sok idénymunkával, bedolgozással”.

Másodszor: tehermegosztásra van szükség. Értsd, maradnak az extraadók; fizessen a tőke is, ne csak az „emberek”. Azt mondja, az államnak évi kétszázmilliárdot hozó bankadó, a százharmincmilliárdos multiadó és a magánynyugdíjpénztárak államosítása révén a büdzsében landoló évenkénti háromszázhatvanmilliárd „jó konfliktusokat” generált Brüsszelben. Ugyanis „nem beleszédültünk ezekbe, hanem tudatosan vállaljuk őket”. Ígéri, lesz még pár ilyen ütközet, a legközelebbi a „rezsiszolgáltatások nonprofittá alakítása” kapcsán. Ami például az energiaszektorban azt jelenti, hogy az energia előállítása termelhet profitot a tulajdonosának, de a szállítás és az elosztás már nem.

Nekünk kell kiirtanunk a dzsungelt a macsétánkkal

Harmadszor: a „fölerősítés politikáját” kell követni. Vagyis szélesíteni kell a középosztályt, pont úgy, „ahogy az édesanya erősíti föl beteg gyerekét” jó kis húslevessel. A társadalomnak persze nem hektónyi újházy kell, hanem egyebek mellett a gyermekek után járó adókedvezmény és „adócsökkentés, ami belefér”.

Negyedszer: bármit súg is a megszorításpárti IMF, nem csökkenhet tovább a nyugdíjak reálértéke, ugyanis ha létbizonytalanság fenyegeti az időseket, az aláássa a demokráciát. (Szabad fordításban: nem a kormánypártokra szavaz majd, hanem valamelyik nyugdíjemelést ígérő „demagógra”.)

Mi lesz? Macséta

„Inspiráló intellektuális kihívás” áll hazánk előtt – tudjuk meg Orbán Viktortól. Ugyanis ma már nem működik a régi recept, miszerint, ha baj van, „nézzük meg, hogyan csinálják Nyugaton”, vagy „menjünk haza a családhoz, a németek majd eldöntik, mi legyen”. Ezt az „intellektuális mankót a történelem kirúgta a hónunk alól… nekünk kell kiirtanunk az ösvényt a dzsungelben a macsétánkkal”.

A bozótvágót Berlin adhatja a kezünkbe.

Orbán megismétli, amit a Policitynek adott interjújában a minap már jelzett: szerinte több csoportra szakad majd az EU. A német gazdaság szárnyal, egyre többet termel és ad el, egyre pozitívabb a fizetési mérlege – így Merkel kancellárasszony hazája lehet az unió első „csoportja”. Mivel jórészt a déli államok fogyasztják a német árut, ettől tovább romlik eleve katasztrofális fizetési mérlegük, és egyre kisebb a sansz, hogy képesek lesznek csökkenteni államadósságukat, növelni versenyképességüket – ők a második csoport. A harmadik egység lehet a németeknek bedolgozó, így vele a remélt fellendülésben is osztozó Közép-Európa, mely előtt „óriási lehetőség nyílik, nézzék csak meg a legutóbbi exportszámainkat”.

Lengyelek, csehek, szlovákok, magyarok – ez a lista. „Közülük három ország kiugróan sikeres a válság kezelésében. Ebben éppen nem vagyunk benne, de a negyediknek is jó esélye van a sikerre” – szól a komoly poén. Amihez – némi orbáni szerénység – kell, hogy „kicsit csökkentsük az arcunk méretét és a mellkasunk körfogatát”.

Két gesztust is betudunk ennek a ki tudja honnan felbuzgó arcos-melles mentalitásnak. Az egyik, hogy Orbán „miniszter úr, kedves Laci” néven szólítja a tőle kérdező szocialista Kovács Lászlót. A másik, hogy a megjelenteket, s köztük önmagát is nagyobb erőbedobásra buzdítja, ekképpen: „Olyan szám, amihez ne lehetne egyet hozzáadni, nincs.”