Katonadalok - Vácrátóti Öregfiúk

Égbe nyúló hegyek alján, havas éjszakákon,
Szomorúan áll egy honvéd az orosz határon.
A szívében vágy és remény, sóhaj száll az égbe,
Álmodik egy szebb hazáról, otthon hagyott boldogságról...
Golyó süvít el a füle mellett.

Isten veled, édesanyám, megyek a harctérre,
Nem leszek az édesanyám drága szeme fénye!
Ha egy golyó szíven talál engem a harctéren,
Nem lesz gyászos temetésem, csak egy ócska fakeresztem,
Az lesz az én gyászos temetésem...

Majd ha egyszer vége lesz a világháborúnak,
Amikor a honvéd elé piros rózsát szórnak:
De már akkor én nem leszek az élők sorában!
Isten veled, édesanyám, jól tudom, hogy mi vár reám,
Most látod a fiad utoljára!

Don-kanyarban áll egy szomorú fűzfa,
barna kislány sírva sétál alatta.
Állj meg kislány barna kislány de csak ha lehet,
adjál a bakának egy pohár vizet!

Mért ne adnék én a bakának vizet?
Szenvedett ő a hazáér eleget!
Nem szenvedtem barna kislány, de most szenvedek
adj egy csókot utoljára elmegyek.

Don-kanyarban áll egy szomorú fűzfa
magyar baka halva fekszik alatta.
Bajtársai kardjaikkal ássák a sírját,
odahaza magyar lányok siratják.//

Tisza partján van egy fa, barna kislány alatta
Barna kislány sírva sétál alatta
Elhagyta a babája, most van épp katonája

Ne sírj kislány utána, meglásd haza jön szabadságra
Örömeit elmondja, milyen a tüzér sora lesz
még egyszer Tisza partján találka

Tisza partján sétálok, barna kislány az álmom
Barna kislány csak tégedet imádlak, nem kell nékem
semmi más, csak mi szeretjük egymást.......................
Nem oly hosszú egy két év, huszonnégy hónap az
csak két év, nem fakadunk mi sírva tüzér gyerek kibírja
lesz még egyszer Tisza partján találka

A rátóti vigadóban szépen szól a magyarnóta,
Viszi a szél, fújja a szél, le az orosz frontra,
Magyar honvéd szivéhez kap, golyó száll beléje,
És a lelkét magyar nótán viszik fel a magas égbe.

Őrmester úr őrmester úr csak egy a kérésem,
Három napi szabadságot adjon ki énnékem,
Levelem jött, anyám írta, az van a levélbe írva,
Mégsem látlak édes fiam, letesznek a sötét sírba.

Az őrmester szeme könnyes arcán ül a bánat
Három hete temették el az édesanyámat
Nem siratom, nem hullajtom gyászos könnyemet rája
Szüksége van a hazának minden jó anya fiára.

Októberben, vasárnap, itt hagyom a kökényszemű babámat,
Itt hagyom én magára, vár reám a vásárhelyi kaszárnya.
Ott vár engem a piciny Rózsikám,
A kaszárnya rácsos ablakán,
Százados úr szavára este nyolcra bent leszek a szobában.

Mennek a katonák libegős-lobogós vonaton,
Sisakos fejüket kihajtják a vonatablakon,
De hiába hajtja az idén tavasszal a rozmaring az ágát,
De hiába várja sok kislány haza a babáját!