1985-ben mesélte egy betegtársam Évi az ORFI-ban, akiknek szintén csípőprotézis beültetését végezték.
„ Egy vidéki nagyvárosban azon a napon nagyon zavart volt a tanítás, több tanórán át egy nagyobb teremben egy tanár-felügyelővel több osztály tanulóinak együtt csöndbe kellett tanulni a leckét, sőt az utolsó órák el is maradtak, és azt mondta a tanár, hogy mindenki siessen haza és maradjon bent a lakásban otthon, mert forradalom van – mesélte Évi. A barátnőmmel menve láttuk, hogy sok ember siet, futkos az utcán - azt hittük ilyen a forradalom. 10 évesen nem értettünk semmit, futottunk mi is, de az egyik helyen járdától-járdáig tömeg mozgott. Érdekelt, mi történik ott. Oda érve egy férfi lehúzott bennünket egy zsákokból álló úttorlasz mögé, és ránk parancsolt, hogy nem mozduljunk onnét, és tovább futott. Sajnos mind a ketten kíváncsiak voltunk, így a járdánál akartunk átmenni a torlaszon, amikor hirtelen oldalról a derekamban iszonyú fájdalmat éreztem, összeestem, a zűrzavart némileg még hallottam, majd egy kórházi ágyon tértem magamhoz, akkor már édesanyám is ott volt. Nem bírtam a lábaim mozgatni, és nagyon fájt a derekamtól lefelé mindenem. Be voltam kötözve, és mondta anya, hogy az úton baleset ért. Később tudtam meg, hogy derékban és csípőmbe kaptam 1-1 golyót. Azóta szenvedek vele, legjobb állapotomban két bottal tudok járni. A csípőmből, csak most lehet eltávolítani a golyót, amikor protézist raknak a csípőcsontom helyére.”
Nem kellett élharcosnak lenni ahhoz, hogy egy életen át mozgásképtelen legyen valaki, elég volt, ha csupán egy kíváncsiskodó 10 éves gyerek volt rosszkor rossz helyen.

Válasz

Nekem személy szerint 1956-ról egy érdekes gyermeki megnyilvánulásom jut eszembe. 12 éves voltam és az iskola-igazgatónk kezdte tanítani a történelmet nekünk egy kis faluban. Valószínű a legelején jártunk az őskorban. Azon a bizonyos októberi napon az egész iskola kivonult a főtérre, és ott az igazgatónk, meg néhány ember igen hangosan kiabált több dolgot, amit mi gyerekek nem értettünk. Az igazgatónk egyszer azt kiabálta, hogy „meghazudtuk a történelmet, mert ….” – ekkor nekem az villant az eszembe, hogy akkor miért kell tanulnunk az ősemberről, ha nem is volt ) Évekkel később jöttem rá a mondat folyatatására, hogy a felszabadulásunkat hazudták nekünk tanítóink. /Nagy kár volt gyerekeket kivinni az utcára, bevonni a napi politikába, mert úgy sem azt értettük meg belőle, amit a felnőttek szerettek volna./ Az egyik osztálytársam édesapja is fent kiabált az emelvényen. Majd később suttogták a körülöttem lévő felnőttek, hogy őt is, az igazgatónkat is, meg még 2 embert elvittek az ávósok. Akkor nem értettem, mi az az ávós, miért verték le az iskola-teremben a címert, miért lyukasztották ki a zászlókat. Miért hallgatják esténként nálunk édesapámmal a szomszéd férfiak a recsegő, süvítő, de kiabáló rádiót, miért járkálnak ezalatt az asszonyok az utcán fel s alá, miért kell ilyenkor esténként a szomszédban lennünk több gyereknek, néha ott is aludnunk. Amikor később rákérdeztem, édesapám azt mondta: akkor olyan idők jártak, hagyjuk, ne beszéljünk róla, mert úgy járunk, mint B. /az osztálytársam/ édesapja. Sok évig nyomasztóan hatott rám ez a zűrzavaros élmény.

Válasz